Sosem felejtem el az illatát azoknak a kelt tésztáknak, amit annak idején a nagyanyám kivett a sütőből.
Még most is érzem a túrós batyu, a kalács, a bukta meleg, édes illatát.

Nem voltak akkor még univerzális konyhai eszközök, gourmet konyha, de minden megvolt, hogy a legfinomabb és a legillatosabb tészta készüljön el.
Volt egy dagasztó tál, volt a nagymamám, volt a gyakorlata és a megszerzett tudása, amit az dédmamától tanult, lesett el.

Valahogy nincs annyi idő az életünk során, hogy ezt az emléket kitörölje. Hogyan felejthetnénk el, amikor a konyhában toporogva alig vártuk, hogy kihűljön, vagy legalábbis kéz meleg legyen a tészta.
Persze előfordult, hogy a nagy sietségben a lekváros bukta tölteléke, megégette a nyelvünket.
Aranyló baracklekvárt rejtett a tészta, amit szintén házilag készítettek annak idején az asszonyok.

Sajnos kevés ideig élvezhettem a nagyanyám sütötte tésztákat, még kisgyermek voltam, amikor elment örökre. Azután a nagynéném által készített tésztákat fogadtuk el, de ő is pontosan tudta, hogy a mama tésztáit képtelenség részéről megadni nekünk. Nagyon ritkán vendégeskedtem náluk.
Aztán telt, múlt az idő, felnőtt lettem. Anyám kevés kelt tésztát tudott sütni, de a fánkot, kalácsot kiválóan készítette. Nagyon korán elköltöztem tőle, nagyon sokáig nem volt alkalmam igazi kelt tésztát fogyasztani.

Talán ezért is hozta úgy a sorsom, hogy a kelt tésztákat tanultam meg először elkészíteni, csak később a süteményeket. Sokáig tartott megtanulnom, hiszen nem volt, aki megtanítsa nekem.
Szakácskönyvekből, ismerősök anyukáitól, mamáitól szereztem be az információkat, aztán gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam.

Egy idő után már illatozó kelt tésztákat tettem a családomnak az asztalra. Hatalmas boldogság, önbecsülés, önértékelés volt és a mai napig is az számomra.